Kezdem azzal, hogy a krónikák nagyon találó kifejezés. Az ókortól ismert a középkorban divatos műfaj jellegzetessége, hogy időrendi sorrendben minden rendszerezés, magyarázat vagy összefoglalás nélkül feljegyeznek dolgokat, ami ettől még működik, sőt. Nincsenek benne nagy lélektani átvezetők, nem ragad meg minket nagy monológokkal a mondanivalójával, mindössze lejegyzi, amit hall, lát, tapasztal, és ettől működik a történet. Ami egy nagyon remek kis történet, minden mellébeszélés nélkül. Néha bárgyú, tinis, infantilis, esetlen, de ezek mind megbocsátható és szerethető hibák benne, igazán nem lehet rá haragudni, mert olyan a történet, mint a főszereplő: még egy kicsit fél kibontakozni, de már most látni, hogy világklasszis lesz belőle. Néha felvillantja zseniális képességeit, érettségét, akarását, de megmarad szerény, szűziesen tiszta és egyszerű teremtésnek (a szó átvitt értelmeiben).
Erényei továbbá, hogy nem szól szerelemről, legalábbis eddig, mégis bemutatja a kapcsolatát egy fiúnak és egy lánynak, méghozzá jól, tisztán, fekete-fehéren. Küzdeni vágyó, az erejüket jóra használó fiatalokat mutat be, akiket az ember elkezd becsülni, persze sajnálni is egy kicsit, de tényleg felemelő ilyenekről olvasni, ilyen példát látni (a lazaerkölcsű, jövőtlen, link fiatalság képe helyett teljesen mást találunk). Különösen érzékletesen mutatja be a felnőttek világát, akiket megért, szeret, de kívülállóként él meg. Nagyon szépen szemlélteti a kapcsolatát a szülőkkel, edzőkkel, valószínűleg egy olyan érzelmi dinamikával, amit csak az tud, aki még közelebb áll a gyermekkorához. Mindenki emlékszik a maga kis sérelmeire, de ilyen érzékletes képet csak az tud adni, aki ezt érzi jelen pillanatban is, azt az őrült ellentmondás, amit egy fiatal felnőtt érez a szeretet, a tisztelet, és a már tisztán látás határán, ahol már nem idealizál, magasztal, utánoz senkit, sőt őt sem babusgatják már, hanem útjára eresztik. Ezt a történetet jókor és jó ember írta, talán még kiforratlan, de ebben a hitelességben van a hatalmas ereje a történetnek. Egy hatalommániás anya, aki megkeseríti a lánya életét, megkérdőjelezi a legmélyebb, legösszetartóbb dolog mivoltát, a családot. Sőt fokozza: egy olasz családot, ahol aztán elméletben a család szent, sérthetetlen és mindenekelőtt. A testvéri szeretet mostohaságáról is hasonló a véleménye, és bizony előfordul, hogy az szúr hátba, akinek támogatnia kéne, és az támogat, akinek hátba kéne szúrnia. Az apai motívum szintén érdekes, és igazából ez a kapcsolat az, ami meghatározza egy lány érzelmi világát, ami arról szól, hogy elárulta az ő szerető, gondoskodó apját, aki hercegnőként bánt vele, hogy elnyerje az anyja elismerését, amiből persze nagy kiábrándulás lett. A kapcsolat megszakadt, de a szeretet, a törődés nem tűnt el. Ahogyan újra elkezdte megismerni egymást az immár felnőtt lány, és a majdnem teljesen más emberré lett apa, akik mégis összetartoznak zsigeri szinten az megható és nagyon emberséges sorokat szült, legalábbis számomra. A biztonság, a gondoskodás ott van mögötte, talán ezért is szeretne még gyermeki, esetlen maradni a lány, hogy az apja figyelmét minél tovább élvezze. A támogatást, amit az apa nyújt (azokat a jelentéktelen, de értékes gesztusokat) azonban szép lassan átveszi a szerintem mindennél zseniálisabban felépített férfi főszereplő. Nem tudom, hogy lesz-e szerelem belőle a végére, az sem baj ha nem, bár érdekes az ehhez való hozzáállásom: ha nincs szerelem szurkolok neki, ha van akkor lehurrogom, hogy minek kellett bele. Szóval magam sem tudom, mit szeretnék jobban. Persze sok olyan pillanat volt, ahol lehetett volna úgy tekerni a cselekményt, de az író zsenialitása ebben is megmutatkozik számomra, hogy érzi, hogy még ennek nincs itt az ideje, de a lehetőségét egy románcnak fenntartja. Nekem csak ez a játék megér plusz egy pontot. A férfi főszereplő tényleg zseniális: orosz szigora és olasz macsósága miatt kifejezetten negatív szereplő, de ő az egyik „főhős”. Ezzel a húzással végképp megnyert magának. Egy arrogáns, nagyképű, bunkó, lenéző, fellengzős díszpinty, akit igazán nehéz kedvelni. De lám, a női szemen át megcsillannak olyan tulajdonságok, ami szerethetővé teszi, olyan apróságok, amik mellett nem lehet elmenni, olyan apró kedvességek, amitől a legellenállóbb ellenszenv is szépen lassan leomlik. És ez a szemszög, egy lány szemével nézni egy mondhatni tipikus férfit, ez is nagyon szépen van érzékeltetve. Megmutat a női lélekből egy nagyon fontos dolgot: a felszín mögé lát. És akkor is, amikor még nem is tudja, hogy hogyan kell, amikor még csak a képessége van meg rá, de nem használja tudatosan, ez is kifejezetten olyan momentum, amit csak egy fiatal és még „tiszta” kapcsolatokkal rendelkező személy tud csak így érzékeltetni, aki maga is tanulja használni az empátiáját. Azért azt is bevallhatjuk, hogy nőként mind találkozunk olyan férfivel vagy nővel, akivel kezdetben nem tudunk mit kezdeni, akin nem tudunk kiigazodni, hangulatváltozásai vannak, és nagyon megközelíthetetlen. Persze az évek tapasztalata megtanít bizonyos stratégiákra az ilyen emberekkel szemben, és a mai fejjel persze tudnám, hogy mire hogyan kéne reagálnia annak a „kislánynak”, de bizony volt idő, amikor egy ilyen személyiség engem is kétségekkel töltött el, és nem tudtam vele mit kezdeni. Tehát remekül érzékeltet egy olyan időszakot, ami a feledés homályába szokott merülni, legtöbbször a kellemetlen érzések miatt.
Ezek után kíváncsiak lehetünk, hogy az író ilyen-e, mármint ami az én feltételezéseimet illeti. Hát nem árulok el nagy titkot, hogyha azt mondom, hogy valami hasonló lehet, hisz ő maga ad minden bejegyzéséhez monológokat magáról, amiből kiderül, hogy A: kb. 19 éves B: érzelmi világa egy az egyben Julia világa lehet C: ezt nem is szeretné letagadni egy percig sem, amit egyébként becsülök benne. Az aki, és nem akar 40 éves mogorva férfinek tűnni.
Ez az összkép érdekes hatást ad. Tiniregény? A főszereplő tini, a szereplők tinik, sőt vannak kifejezetten gyerekek, /mint a szintén zseniális Mia, aki még elismerést is kapott legegyedibb mellékszereplőként/a viselkedésminták tinisek, a gondolkodás tinis, az érzelemvilág tinis, ráadásul még maga az író is tinis. Mégis miért nem vágom rá, hogy tiniregény? És nem megy! Egyszerűen van benne egy olyan kifinomult érettség, egy olyan energia, egy olyan finom, de határozott erő, egy olyan leheletvékony elegancia, amit nem tud letagadni, és ami kiemeli számomra a tiniregények birodalmából. Pontosan azt látom benne, amilyennek magát a korcsolyát képzelem. Könnyednek, játéknak, cukinak tűnik, de rengeteg erő, határozottság, elszántság, lelki erő kell hozzá. Olyan küzdés ez, amit egy felnőtt harci erejét igényli. Erre én nem tudom azt mondani, hogy csak tiniknek való, és kövezzetek meg érte nyugodtan.
Egyébként a jégtánc… Nekem mindegy, hogy művészeként, vagy sportként tekintünk rá, három hang jut róla eszembe: BLÖ… És nekem ezek a kűrök felesleges köröknek tűnnek, nem is értem igazán, és határozottan nem fogom továbbra sem megnézni egyetlen percét sem egy ilyen versenynek. De olvasás közben kissé megkedveltem a gondolatot, hogy léteznek olyan emberek, akiknek ez örömet okoz, és az életüket szánják rá. Még azt is elképzeltem, hogy milyen lehet korcsolyázni, pedig azt sem tudok, és nem is akarok tudni. Mindenesetre nekem ez egy olyan világ, ami nem lerágott csont, van benne lehetőség, és ha egy olyan antisport ember, mint én, leküzdi a gyomorból jövő ellenszenvét a sportolás gondolata ellen, és élvezi, akkor más is élvezni fogja.
Minden hibájával együtt (mint: 1. mindenki korcsolyázik, aki megjelenik a műben. Vagy az 2. úgy történnek Júlia orra előtt a dolgok, hogy ő soha nem veszi észre, 3. hogy itt állandóan emberek ütköznek egymásnak, mintha kisbolygók lennének egymás körül csak erre várva. Vagy, hogy 4. folyton leesnek az ágyról, amit én kb. 5 évesen produkáltam utoljára, meg 5. a túlzott óda zengése a kávé istenéhez szerintem már felesleges szinten) ez a mű határozottan JÓ! Tartalmas, értelmes, mondanivalója van, értékelhető karakterei, és halad a cselekményszál, miközben a figyelmet fenntartja, a történés sem azonnal kiszámítható. Persze, hogy vannak az embernek tippjei, sőt nekem még valami krimis élmény is felsejlik, de nem tudja az ember már a mű elején, hogy mi, mikor és hogy fog történni, viccesen azt is mondhatnám, hogy „ki a gyilkos”.
Pontok:
Letisztultság: 4/5
Dinamika: 4/5
Figyelemfelkeltés: 4
Kezelhetőség: 5 – végre valami működik telefonon- igaz a pipálás nem
Funkciók: 5
Képek: 5*- a jogi aggályok, amit már másik cikkben említettem, továbbra is aggasztanak
Tartalom: 5*
Modernség:5*
Irodalmi érték:5*
______________________________
Összpontszám: 5,00 azaz 5
Jó olvasást kívánok,
és az olvasás élménye minden eddiginél akadálytalanabb és élvezetesebb lesz,
ezt megígérhetem!
